Case Studies by Hale
„Az ügyvéd hallgatása egy ember szabadságába került”
Nemrégiben egy olyan ügyet láthattunk Vice City bíróságán, amely tökéletes példája annak, hová vezet, ha a védelem nem teszi a dolgát.
Egy fiatal férfit betöréssel és lopással vádoltak. A vád bizonyítékai gyengék voltak: egy szomszéd kétes tanúvallomása, egy kesztyű részleges ujjlenyomattal, amely nem bizonyította egyértelműen a vádlott jelenlétét, valamint a férfi múltbéli előélete.
A védelem azonban nem állt bele az ügybe. Nem kérdőjelezték meg a tanú látási viszonyait, nem hangsúlyozták, hogy a részleges ujjlenyomat önmagában semmit sem ér, és nem mutattak rá arra, hogy a múltbéli bűncselekmények nem bizonyítják a jelenlegi vádat. Ehelyett a védelem gyakorlatilag beletörődött a vád narratívájába, és az ügyfél múltjára fókuszáltak – mintha ez önmagában elég lenne egy ítélethez.
Az eredmény: elmarasztaló ítélet, és egy ember, akinek a szabadsága odalett.
Mit kellett volna másként tenni?
Minden ügyvéd tudja – vagy tudnia kellene –, hogy a vádnak kell bizonyítania, nem a védelemnek. A tanúvallomást szét kellett volna szedni: milyen távolságból látta az illetőt? Milyen fényviszonyok voltak? Mennyire megbízható korábban?
Az ujjlenyomat kérdését pedig szakértői véleménnyel kellett volna támadni: részleges nyom alapján nem lehet kétséget kizáróan azonosítani senkit.
És ami a legfontosabb: rá kellett volna mutatni, hogy az előélet nem bizonyíték, hanem csak előítélet.
Az ügyfél nem védelmet kapott, hanem egy ügyvédet, aki félig-meddig elhitte a vádat. És ez a legnagyobb hiba, amit védőügyvéd elkövethet: ha maga sem hisz az ügyfelében.
Ez az ügy nem csak egy ember kudarca volt. Ez a védelem kudarcának példája. És én azért dolgozom, hogy az én ügyfeleimmel ez soha ne fordulhasson elő.
Case Studies by Hale
„Az ügyvéd hallgatása egy ember szabadságába került”
Nemrégiben egy olyan ügyet láthattunk Vice City bíróságán, amely tökéletes példája annak, hová vezet, ha a védelem nem teszi a dolgát.
Egy fiatal férfit betöréssel és lopással vádoltak. A vád bizonyítékai gyengék voltak: egy szomszéd kétes tanúvallomása, egy kesztyű részleges ujjlenyomattal, amely nem bizonyította egyértelműen a vádlott jelenlétét, valamint a férfi múltbéli előélete.
A védelem azonban nem állt bele az ügybe. Nem kérdőjelezték meg a tanú látási viszonyait, nem hangsúlyozták, hogy a részleges ujjlenyomat önmagában semmit sem ér, és nem mutattak rá arra, hogy a múltbéli bűncselekmények nem bizonyítják a jelenlegi vádat. Ehelyett a védelem gyakorlatilag beletörődött a vád narratívájába, és az ügyfél múltjára fókuszáltak – mintha ez önmagában elég lenne egy ítélethez.
Az eredmény: elmarasztaló ítélet, és egy ember, akinek a szabadsága odalett.
Mit kellett volna másként tenni?
Minden ügyvéd tudja – vagy tudnia kellene –, hogy a vádnak kell bizonyítania, nem a védelemnek. A tanúvallomást szét kellett volna szedni: milyen távolságból látta az illetőt? Milyen fényviszonyok voltak? Mennyire megbízható korábban?
Az ujjlenyomat kérdését pedig szakértői véleménnyel kellett volna támadni: részleges nyom alapján nem lehet kétséget kizáróan azonosítani senkit.
És ami a legfontosabb: rá kellett volna mutatni, hogy az előélet nem bizonyíték, hanem csak előítélet.
Az ügyfél nem védelmet kapott, hanem egy ügyvédet, aki félig-meddig elhitte a vádat. És ez a legnagyobb hiba, amit védőügyvéd elkövethet: ha maga sem hisz az ügyfelében.
Ez az ügy nem csak egy ember kudarca volt. Ez a védelem kudarcának példája. És én azért dolgozom, hogy az én ügyfeleimmel ez soha ne fordulhasson elő.
